– Az üzleti életben mindig a hozzáadott értékre kell figyelni. Lehetsz kozmopolita – a kozmosz, a világegyetem polgára –, de nem leszel látható, ha nincs saját hozzáadott értéked. Márpedig nekünk van hozzáadott értékünk. Ha belépünk például a Zene Házába, amelynek tervezője egy japán építész volt, vagy a Néprajzi Múzeumba, akkor ott is azt láthatjuk, hogy sok a magyar műtárgy, de még több a nemzetközi. Ha valaki eljön a Szépművészeti Múzeumba, itt például ez egy német kiállítás. Ön például Sydneyben tanult. Odautazott, és ott azt kérdezték: „kicsoda maga?” És Ön azt felelte, hogy „német vagyok Lipcséből” vagy Düsseldorfból, vagy máshonnan. Rendben, de kicsoda Ön egy ausztrál ember számára? És akkor Ön azt mondja, hogy Goethe, Beethoven, Brahms vagy akár Mozart. Erre pedig azt mondják, rendben, de kicsoda maga emellett még? És akkor elkezd beszélni T. S. Eliotról vagy Botticelliről és másokról. Kulturális létünk tehát mindig egy ötvözet, ugyanakkor mindig önmagunkkal kell kezdenünk. Ki kell fejezned önmagadat, mert ha nem tudom, ki vagy, akkor nem leszek képes viszonyulni hozzád. Londoni nagykövet koromban tapasztaltam: a londoni konnektorok különböznek a kontinentális európaiaktól. Ha pedig jó diplomata vagy, akkor találnod kell egy olyan szerkezetet, ami átalakítja az otthoni készülékedet, hogy be tudj illeszkedni. De először kell, hogy legyen sajátod. Ha tehát gazdagítani akarsz másokat, akkor először is meg kell mutatnod magad. A lélektanban ennek a szabályszerűségnek a megfelelője az, hogy ha folyamatosan mosolyogsz valakire, akkor egy idő után az illető visszamosolyog rád. De először is neked kell mosolyognod.
– Az Európa kulturális fővárosa cím lehetőséget biztosított Magyarország számára, hogy üzenjen Európa többi részének. Mi volt az üzenet?
– Az üzenet az elődök iránti tisztelet. Veszprémet az első szent magyar király, István alapította, akinek a felesége egyébként német volt, és ez a város a püspöki székhelyre és a kulturális örökségre épül. Majd az eltelt évezred során létrejött itt egy kiváló egyetem, tehát az örökségen felépült egy modern város, amely ugyanakkor felkészült a jövőre. Ezért is alkalmas Veszprém arra, hogy Európa kulturális fővárosa legyen. S mindez meg is látszik, hiszen több mint 200 millió eurót fektettünk ebbe, aminek mintegy fele ment infrastrukturára, a többi pedig magukra a programokra. A turizmus, a programok és a bruttó hazai termék növekedése tekintetében mindez meg is mutatkozik, és így fenntartható. Ami pedig a számos épületet illeti, mi számos új építészeti alkotást hozunk létre, de emellett újjá is építünk, helyreállítunk mindent. Éppúgy, mint Kelet-Németországban, ahogyan Nyugat-Németország tette. Bár Önöknél a keletnémetek fizették az adót, amelyből kivitelezték. Veszprémben a múlt tiszteletének és a jövőre való felkészülésnek a szerves összhangját mutatjuk meg. Ilyenek, ezek vagyunk mi, magyarok.
– Ha Orbán Viktor úr beszédeit hallgatjuk, ezekből az derül ki, hogy a magyar identitás megőrzése rendkívül fontos. Ez alapján óhatatlanul felvetődik a kérdés: ez az identitás valóban veszélyben van?
– A modern korban az új technológiákkal – és erről rengeteg tanulmány született – még egy kis családon belül is nagyon nehéz a szülőknek versenyezni a kütyükkel, amiket a gyerekek néznek. Szülőként pedig hatással lehetsz arra, hogy mit tartanak értékesnek vagy kevésbé értékesnek, esetleg akár rossznak. Sőt, szülőként ilyen értelemben hatnod is kell a gyermekedre. Nos, ebben az értelemben a modern technológiák miatt nem csupán a magyar identitást fenyegeti veszély. Van egy új kezdeményezés, a dél-koreaiak az ENSZ-szel közösen új programot indítottak, amely a világhálós tartalomszolgáltatás visszafordíthatatlan hatását vizsgálja. Ez még csak most indult, de szerintem nagyon ígéretes, tennünk kell valamit. Ám a probléma az, hogy vannak dolgok, amelyek visszafordíthatatlanok. Tehát, amit Ön fenyegetésnek mond, én azt inkább veszélynek nevezném. Ha nagyon leegyszerűsítve megnézzük a különböző országokat, akkor az amerikai tudóst, Joseph Nye-t idézhetném, aki úgy vélte, hogy az országok közötti verseny három területen zajlik. Az egyik a gazdasági: a bruttó hazai termék, az egy főre jutó GDP. A másik a katonai, amelyre a szomszédunkban zajló orosz-ukrán háború is példa. A harmadik pedig a „finom hatalom”, a kultúra. Nos, Magyarország nem gazdasági szuperhatalom, bár önfenntartók vagyunk, és nem vagyunk katonai szuperhatalom se – habár a bruttó hazai termékünk 2%-át költjük haditechnikai eszközökre és fejlesztésekre –, de egy nagyon erős kulturális finom hatalmat örököltünk. Ez annak is köszönhető, hogy Magyarország az évszázadok során mindig is egyfajta olvasztótégely volt. A saját családomban is vannak németek, svábok; 800 évre visszamenőleg sok cigányunk is van, és ezer éve élnek itt zsidók, sok szláv és más nemzetiségű ember, egyszóval a nemzetek kereszteződésében helyezkedünk el. Amit ez kiad, az azonban nem gazdasági hatalom, nem is katonai hatalom, hanem a kulturális finom hatalom. Ezért értékes számunkra a kultúránk és a gondolkodásmódunk. És ahogy mi sem mondjuk meg más embereknek, más országoknak, hogy hogyan éljenek, úgy mi is fenntartjuk a jogot, hogy azt mondjuk: »Ez a mi életmódunk. Idejöhetsz, és itt élhetsz így, ha akarsz.« De csak messziről kritizálni, hogy miért élünk így vagy úgy, ez meglehetősen furcsa, és szerfelett modern ebben az értelemben.
De miért is fontosak az identitások? Nos, ez az »id«-del és Freuddal is összefügg. Ha van identitásod, tudod, hogy ki vagy, akkor az segít neked abban, hogy rendelkezz önmagad felett. De ez az önrendelkezési képesség nem elég, csak akkor hatékony, ha ezt cselekedésre fordítod. A cselekvőképesség különösen fontos napjainkban, amikor a dolgok gyorsan változnak a gazdaságban, éghajlatban, katonailag és a népességvándorlással. Rengeteg dolog történik, és képesnek kell lenned cselekedni. Vezetési képességre van szükséged. De ha mások túsza vagy rabszolgája vagy, akkor nem tudsz ennek eleget tenni, ha nincs önrendelkezésed, akkor nem tudsz cselekedni, ám az önrendelkezésben már ott van az én, az »id«. Az önrendelkezéshez tehát »id-entitásra« van szükség. Nem csak molekulák vagyunk, hanem identitással rendelkezünk, és mernünk kell meghatározni önmagunkat. Ha ezt nem teszed meg, akkor a nagyvilágban nem tudnak mit kezdeni veled, és mi nem akarjuk ezt. Mi szeretnénk valamit nyújtani és megosztani, mint Liszt Ferenc is tette, aki bejárta a világot, és megosztotta a Magyar rapszódiákat és a többi művét. Ezért kell tehát az identitás, az önrendelkezés, a cselekvőképesség. És ez az, amit tenni akarunk, nem kioktatni másokat.
– Ön tehát azt mondja, hogy a kultúra igen fontos hatalmi forrás, ugye? Amikor Liszt Ferencet említette, felötlött, hogy voltak különböző időszakok a magyar művészet történetében, amikor az alkotók külföldre kényszerültek menni, a Horthy-korszakban vagy a kommunizmus idején. És most is számos művész, filmes és zenész van, aki inkább külföldön él. Nem aggasztja ez?
– Egyáltalán nem, mert ha megnézzük a statisztikákat, a külföldön élő magyarok százalékos aránya sokkal kisebb az Európai Unió szinte bármelyik országához viszonyítva. Mi a kommunizmusban az emberek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások szabad mozgásáért harcoltunk. És demokratikus ország vagyunk. Szeretjük szabadságunkat. És nemcsak a nemzetünk szabadságát, hanem a családjainkét és az egyénekét is. Ha tehát bárki úgy gondolja, hogy máshol is kamatoztathatja a tehetségét, szabadon megteheti. Az utóbbi években azonban többen tértek haza külföldről, mint amennyi magyar elhagyta az országot. Ugyanakkor, ha belegondolunk abba, hogy egy főre vetítve hány tudóst adtunk Európának, például az orvostudomány, a fizika vagy a műszaki tudományok területén, vagy ha az egy főre jutó sportteljesítményünkre gondolunk, vagy a művészetekre: mi mindig is több tehetséget adtunk, mint amennyit ez a kis térség fel tud használni. Nos, én soha nem fogom azt mondani, hogy inkább ne termeljük ki ezeket a tehetségeket. Gazdagítani akarjuk a világot, és sok sikert kívánok azoknak a honfitársainknak, akik ehhez hozzájárulnak, és a világ más pontjain próbálnak szerencsét. A mi gondolkodásmódunk szerint egy ország csak akkor lehet erős, ha a családok erősek, és a családok akkor erősek, ha az egyének is azok. Erős egyének nélkül nem lehetséges erős család. És erős családok nélkül nincs erős ország sem. Mi egy viszonylag individualista ország vagyunk, és a „ne üsd bele az orrod az én dolgaimba” típusú gondolkodásmódot követjük. Ezt nem Önre, vagy a németekre értem, hanem általában. Az egyén dönti el, hogy az Egyesült Államokban, Japánban vagy bárhol máshol akar-e élni, és ez jót tesz a nemzetünknek. Erősíti a nemzetünket. Sőt, hadd utaljak ismét vissza az üzleti hátteremre, és a barátaimmal, főleg németországi és ausztriai üzletemberekkel folytatott beszélgetésekre. Szerintük az alsóbb vagy vezető pozíciókba, bankokba és vállalatokhoz Közép-Kelet-Európából érkezettek között különlegesek a magyarok. Mire én rákérdeztem, hogy milyen különbséget látnak a horvátok, a lengyelek, az észtek vagy bármelyik más nemzet és a magyarok között? És ők azt felelték, hogy a többiek mind azt mondják, maradni akarnak. De a magyarok mindig csak arról beszélnek, hogy »haza akarok menni«.
– Hadd tegyek fel egy utolsó kérdést. Úgy tudom, hogy Önöknél egy kicsit más nézet alakult ki, mint a többi, nyugat-európai országban. Ön szerint vajon a nyugati társadalmak jelenleg túlértékelik a pluralizmust?
– Pluralizmus? A nyugati társadalmakban?
– Igen.
– Az, amit Amerikában látok, vagy az Egyesült Királyságban, ahol éltem, és amit például Németországban látok, az éppen az egyre kevesebb pluralizmus. Vannak olyan vélemények, amelyeket nem szabad kimondani. De össze lehetne ezt hasonlítani időben is, hogy ez mennyire más volt-e tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Magyarországon pluralizmus van. Azt mondhatod, amit akarsz. Bárkit meginterjúvolhatsz, akit csak akarsz, és mindenki elmondhatja a véleményét. Anélkül, hogy folyton a hátad mögé kellene nézned. És szerintem itt az Önök problémája. Szerintünk valóban pluralizmusra van szükségünk. A gondolatok versenyére van szükségünk, de nem az ideológiákéra, hanem gondolatok versenyére. Sőt, hozzátenném, hogy a teljesítmény és a cselekvőképesség tiszteletére van szükség, ami együttesen vezetési képességet jelent. Ez az érdemen alapuló vezetési képesség. Ha egy vállalatot nézünk, persze ott is vannak olyanok, akik teljesítmény nélkül is feljebb jutnak a ranglétrán, de általában nem ez történik. Egy kis létszámú csoportban, legyen az egy vállalat vagy egy családi kör, az érdemtelen emberek végső sorn soha nem kerülnek vezetői pozícióba. A kérdés tehát az, hogy miként szervezhetjük meg a társadalmat úgy, hogy a gondolatok versengjenek, ami alapján demokratikusan választani tudnak, minden negyedik vagy ötödik évben, vagy amennyi erre elő van írva. Nos, itt jön be a képbe vezetési képesség. Van ezen a téren egy érdekes, új eszme. Patrick Deneen barátom, aki a Notre Dame Egyetem professzora, egy új koncepciót javasol, amit »arisztopopulizmusnak« nevez. Az arisztopopulizmus azt jelenti, hogy minden egyes társadalomnak megvan a történelme, és a maga elitje. De ez az elit, az egyetemi végzettséggel rendelkezők és a vezetők az elmúlt 30-40 évben lényegében elszigetelték magukat a többiektől. Charles Murray, David Goodheart és mások is erről beszélnek. Az arisztopopulizmus tehát azt állítja, hogy az elit szerepe nem az, hogy elkülönüljön, hanem az, hogy képes legyen a nép nyelvén beszélni és értelmes vitát folytatni. És ezt Patrick Deneen a történelmet ismerve mondja, ilyen volt például az ókorban Periklész, aki megszervezte Athént, »el tudta adni a történetét«, és mindez jó néhány évig működött is, az emberi és egyéb tényezők ellenére. De korunkban az a probléma, hogy nincs vita. A pluralizmusról beszélünk, illetve arról, hogy mit jelent a vezetői szerep a 21. században. Önök, németek félnek az erős vezetői személyiségtől, félnek a nemzettől, jórészt a német történelem miatt. Nekem sok németbarátom van, és onnan is tudom, hogy Németországban mély önvizsgálatba merültek a történtek miatt. De rehabilitálni kell a vezetési képesség és személyiség fogalmát is az emberek érdekében, és a nemzeti perspektívában is beszélni kell a vezetési képességről. 2023 májusában Dél-Koreában jártam az Asian Leadership Conference-en. Boris Johnson tartotta a megnyitó beszédet. Dél-Koreáról beszélt Japán, Kína, Észak-Korea és Oroszország viszonylatában. Ami nem könnyű játék! Tudja, mi volt a főkérdése? Többször hangsúlyozva azt kérdezte az összesereglett dél-koreaiaktól: »mi a ti nemzeti sorsotok?« Most képzeljen el egy európai politikust, aki erről beszél: »mi az Önök nemzeti sorsa?« Pedig erről szellemi párbeszédet kell folytatni előítéletek nélkül. Ha azonban félünk a szavaktól, ha nem vagyunk biztosak a szellemi és erkölcsi képességeinkben, akkor elveszítjük a legértékesebb európai örökségünket, a logikus és következetes gondolkodás és az érvelés képességét. Ez óriási problémát jelent.
– Egy utolsó megjegyzés. Ön Németországról beszélt, és az olyan szavak elveszítéséről, mint a »nemzet« és a »vezetési képesség«.
– Nem elvesztést mondtam, hanem azt, hogy félnek ezektől.
– Igen, így van. Úgy gondolja, hogy ez az út rossz?
– Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Én a nyugati hagyományban hiszek, az észszerű érvelésben, az érvek logikus sorának elfogadásában és a lehetséges vagy javasolt cselekvések következményeinek figyelembevételében. És úgy vélem, hogy ez a nyugati, nyitott gondolkodásmód. Ennek köszönhetjük mindazt a jólétet, amit a Nyugat elért, nem pedig annak, hogy betiltunk szavakat és gondolatokat. A gondolatszabadság és a jövőnk érdekében nem mondhatjuk, hogy nem használhatod ezt vagy azt a kifejezést. Nem fogadhatjuk el, hogy valaki úgy értelmezze, amit mondok, hogy előtte meghallgatná az érveimet. Visszatérve Arisztotelészre, illetve Aquinói Szent Tamásra: utóbbi A teológia foglalata című művében minden egyes gondolatnál megismétli, amit Arisztotelész, a filozófus mond, s aztán azt kommentálja. Mert először megért, utána véleményez. Ezzel szemben a mai amerikai, nyugat-európai vitákban az első helyen az ítélkezés áll, csak utána jön a másik érveinek a mérlegelése, ha egyáltalán... Így viszont elveszítjük az értelmes vita esélyét. Márpedig a Nyugat egyedülálló hozzájárulása az emberiség fejlődéséhez éppen a logikus gondolkodás és a következetesség. Számos könyv szól arról, hogy miért volt a Nyugat olyan sikeres, és 500 vagy 600 év után miért kerekednek rajta felül. A titok a logikus gondolkodás és a következetesség.
– Nagyon szépen köszönöm. Remek beszélgetés volt.”
Nyitókép: Földházi Árpád